Iskolai baklövések

Általános iskola első napján rettenetesen izgultam, mint minden gyerek . Életemben először kerültem közösségbe. Itt is nyilvánvaló ha visszatekintek,hogy igyekeztem mindenki szeretetét megkapni. Sok mindent megtettem azért , hogy mindenki kedveljen( kicsit megalkuvóan, manipulative) ..a tanítóm figyelmét a szorgalmammal és kiváló eredményeimmel igyekztem megszerezni, az osztályban pedig mindig a gyengék mellé álltam (holott én magam is gyenge voltam ) nem csak fizikálisan jjjjjjjjjjja igen én voltam a legsoványabb kislány. Utáltam sovány lenni... pedig már akkor jó lett volna ,ha tudom , hogy érdemes ezzel az alkattal megbarátkoznom, mert ez hosszú évtizedekig nem fog változni.


Ekkor még szép hosszú hajam volt, derékig ért olyan kis bájos voltam (keresek majd fotót) aztán egy nap az anyám (aki időnként ) elhatározta , hogy részt vesz az életembe, de akkor mindig csak bajt és könnyeket hagyott maga után . Most épp azt találta ki, mivel egy este rágógumival aludtam el, s az kiesve a számból beleragadt a hajamba.. hogy na akkor megtanulom egy életre,hogy többé nem rágózom este elalvás előtt... levágatta a hajam.


Úgy él bennem a pillanat, soha nem tartottam szépnek magam de ezidáig beletartoztam az átlag kategóriába, de ezután amit a tükörörben láttam az elborzasztott. Ekkor tudatosult bennem, hogy csúnya vagyok, ráadásul piszkafa , nagyon - nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. Hiányzott a hajam, figyeltem az osztálytársnőim s mindenkit szebbnek és csinosabbnak láttam magamnál... fájt ezt a fájást úgy reagáltam le, hogy ébredés után -iskolába indulás előtt sokszor percekig öklendeztem és senki nem tudta mitől (talán az erősen használt manduláimtól) ma sem tudom a pontos választ, de azt hiszem mindenképp lelkiokai voltak.... vagy korai méhben szerzett fuldoklós emlékek és megspékeltem az iskolai gúnyolódó mondatokkal, ezt összemixelve kaptam meg ... a reggeli rosszulléteket.s még 10 éves se voltam. Nagymamám fantasztikus ember és hívő lélek volt. Mindezekkel együtt gyarló ember ... aki minden ősszel el kezdte modnani nekem, "kislányom lehet nem érem már meg ezt a telet, mi lesz veled," Istenem hányszor szorult össze a szívem, hányszor hallgattam éjjel a szuszogását, hányszor sírtam apuszta gondolatától az elmúlásának... hiszen nekem csak ő volt senki más.( aztán már ez is benne volt a szorongós rosszulléteimben) talán az italozó nagybátyám agresszív kirohanásai már csak hab a tortán... valahogy túléltem.. mindig a nagyi járt a fejemben.. csak ő ne sérüljön, csak ő ne haljon meg. Túléltük...Mi ketten mint a borsó meg a héja.A vidéki élet csendes monotóniáját csak az előbb említett nagybátyám kirohanásai törték meg. A tél az méginkább nehéz és ingerszegény volt. Nagymama életmeséket mondott estenként a saját sorsát adta a fejembe.. s minden mese végén megállapítottam az ő Istene igen fukar a jó dolgokkal kapcsolatosan, mert az én mamám nagyon megérdemelt volna ... szép ruhákat, egy kis pihenést, de legalább annyit hogy így 70 évesen már ne kelljen -15 C ba az udvar végén lévő wc-be mennie, és jó lett volna ha lett volna legalább vízvezetékünk s nem 100 méterről kellett volna kannákban cipelnünk az ivóvizet. Nyáron mindez nem is okozott problémát ,de télen... (lehet a visszatérő petefészekgyulladásaimnak) köze van ehhez a korszakhoz.(de ő soha nem lázadt, mindig elfogadta amit a jelen adott neki) de ebben a jelenben már éreztem (annak ellenére ,hogy mindig is tilatkozott ellene , és igyekezett is úgy mutatni hogy nem vagyok én a kedvence) a kis szívem mélyén puszik és ölelések nélkül is éreztem én vagyok a mindene. De a puszik, ölelések nagyon kellettek volna , mert aztán később egy pusziért , egy ölelésért sok érdemtelennek adtam a lelkemből s a testemből. Mindig is hiányzott a gyerekkoromból.. a puszi , az ölelés, a dicséret. Kritika, negatív kivetítések a jövőre, felkészítés arra, hogy nem lehetnek álmaim... abból akadt bőven. De amikor a kis sámlin ültem s ő mesélt akkor átölelt a hangjával, a fájdalmával, a bizalmával. Szerettem hallgatni, nagyon. 11 telet s nyarat éltünk át, amikor is anyám úgy döntött magához vesz.......húúúúúúúúúúúúúú az életem a fejetetejére állt.. az elszakadás fájadalma semmihez nem hasonlítható erről írok legközelebb... mert talán ha leírom, elűzöm a síró vonat üvöltését a kerekei abnormálisan hangos kattogását.

egy újabb bölcsesség: " egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg"

Süt a nap, szép az idő, és pedig csak ülök a semmi ágán s várom ,hogy összeszedjem a gondolataimat, s írhassak az éterbe... mert most nincs más , csak az írás és a sírás.

A kezdet...

Elhatároztam, megteszem! Írok. Ülök az érzelmi szemétkupacom tetején és addig amíg mindent ki nem tisztítok , addig nem is hagyom abba, ezt tekintheti mindenki fenyegetésnek. Azt írtam a kezdetektől....Na igen, a nagyon kezdektől a születésemtől... már akkor és ott megkellett küzdenem (az anyu baklövésével) aki igen hevesen tiltakozott a testében növekvő kis jövevény érkezése ellen, tett is sokmindent , de minden komolyabb emlék nélkül ...megkell mondanom, hogy kidvédtem, helyrehoztam és mindenki legnagyobb meglepetésére hmmm..nem gyomorrontás volt az ami gyötörte az anyut.. hanem egy kis baba ... szerény személyem.( Hoztam ám magammal egy mai napig kísértő homályzónás félelmet) . Szóval beteges módon fuldoklom olyan helyzetekben is amikor nem lenne indokolt. (na speciel ettől igazán szeretnék megszabadulni). Édes kis gyerek voltam ... mások szerint simabőrű, babaillatú, sírós (mert anya nem etetett ) helyes és még hajam is volt.2 éves koromig nem igazán hoztak döntést arról, hogy ki szeretne felnevelni ezért mint egy vándorzászlót adogattak periódikusan át a következő próbálkozónak, míg egy nap az én mesebeli nagymamám megsajnált s odatoppantott mérgesen (biztosan még csípőre is tette a kezét közben), hogy, na most már álljon meg a menet! A kislány itt marad , majd én felnevelem.... hát így lettünk én és mamám mint borsó meg a héja... Életemnek 3.-4. évét egy felfordított hokedliben ( fiatalok kedvéért:ülőalkalmatosság 4 lábbal egy ülőfelülettel minimal stílusban) a virágágyás illatfelhőjében töltöttem meditációval. Ezt a mamám úgy definiálta:nagyon jó gyerek kókuszka, még enni sem kér... szerintem csak felkészítettem ezzel a két év csönddel a környezetemet arra, hogy ha egyszer egy komolyabb dialógust kezdek , akkor utána már nem nagyon fogom befogni a számat erősen fecsegős , tereferélős ....stb tehát igen lepcses kislány lett belőlem , valóban nem áll be a szám már 5-6 éves koromtól igen fejlett volt a kontaktusteremtő képességem valamint emocionálisan már érezhető volt ,igen sensetive lesz a gyerek.... Na szóval teltek - múltak az évek én jól szórakoztattam az utca népét, ( a nagymamám nem mindig szórakozott jól) mert igen jó szívűnek is bizonyultam... melyet nem egyszer be is bizonyítottam olymódon, hogy frissen megsütött kalácsot menten szét is osztottam a barátaim között (másnéven az utcanépének). Amiért is igen meg lettem dorgálva amikor az én drága nagyim, a munkától hullafáradtan bement a kamrába egy kis kalácsért,de bizony már csak annak a hült helyét ..találta. De jó szóért elajándékoztam a kincset érő gyönyörű alvósbabámat ..melyet az anyámtól kaptam , (nagyi 3 napig veszekedett a szomszéd anyukával, hogy egy 5 éves kislány ajándék ajánlatát nem szabad elfogadni, pláne ha az az egyetlen babája amit az anyjától kapott). a 4. napon ivesen repült vissza a baba a virágos kertbe ( a szomszédasszony lehet diszkoszvetésre gyúrt). Amint látjátok kedves kis falu ahol éltem : néhány ezer lakos, néhány ezer kiscsirke, liba, kacsa, disznó , tehén, ló... és néhány hold háztáji. Szerettek az emberek nyárestéken kiülni a kapu elé a maguk eszkábált lócára (fiatalok kedvéért : szintén ülőalkalmatosság , minimál stílus saját tervezésű és készítésű), kárörvendően akár a blikk.. vagy bors csámcsogtak a helyi celebek és médiasztárok viselt és kevésbé viselt dolgairól. Közben sok - sok szotyit elfogyasztottak , ezért a faluban lakó zsírosabb bőrtípussal megáldott lelkek jól rá faragtak, mert erősen pattanásosak lettek tőle... viszont nem volt arra felé kozmetikus. Jók voltak ezek az esti pletyik, szerintem az első jellemrajzaimat tudatalatt itt tanultam megrajzolni .
Mert azért pletyka-ide vagy oda mindig volt abban igazság amit az utcanépe kimondott.
Nagymamám a falu bölcse volt. Ritkán szólt (nem hasonlítok rá ebben) de mindig okosat, tisztelték is érte az emberek. Mindenki hozzá fordult tanácsért ezer dologban ..."Majd a Bözsi néni megmondja" Sokat olvasott , de leginkább a bibliát... tudtam is már 5-6 éves koromra a bibliai történeteket nem csak azért mert minden vasárnap templomban voltam, aztán pedig hittan órán, hanem mert a nagyi ezt minden este megfejelte egy ige hirdetéssel, egy kifejtéssel, 2 zsoltárral és minimum 2 hosszú 1 rövid imádsággal.
Bár morálisan már 5 évesen kételyeket ébresztett bennem az az ellentmondás , hogy ha az Isten telepatikusan is értekezik velünk, ismeri a gondolatainkat (a bűnöseket pláne) akkor miért volt szűksége , arra, hogy Ábráhámra a szívinfarktust hozza,hogy Izsákot a fiát ugyan mutassa be áldozatként...vagy , hogy Jóbtól elvette a gyerekeit hogy bebizonyítsa , hogy nem veszi az úr nevét hiába a szájára, ez azért kicsit túlzás volt... ja, hogy adott helyette másik gyerekeket.. köszi... és én ezeken vitáztam a 64 éves mamámmal ,de ő mindig meggyőzött arról, hogy Isten az egyetlen aki mindent jól csinál..tévedés kizárva. Pedig az Ő Istene kicsikorától magára hagyta, s ritkán nyújtotta a kezét,hogy mosolyt varázsoljon a nagyi arcára... de az én mamám hite olyan szilárd és megingathatatlan volt...hogy azt muszáj volt mélyen tisztelni és csodálni. (bár én hihetnék valamiben annyira szilárdan , megingathatatlanul ahogy ő hitt). Nos eljutottunk iskolakezdésig.. inenn indulunk tovább ,ha megjöttem mert most könyörtelenül abba kell hagynom.
s mindennapra egy bölcselet:

"Az ember élet röpke dráma, csak egyszer játszák , nincs több előadása"

áldás, békesség szerelem legyen veletek.

kókusz-kata