Iskolai baklövések

Általános iskola első napján rettenetesen izgultam, mint minden gyerek . Életemben először kerültem közösségbe. Itt is nyilvánvaló ha visszatekintek,hogy igyekeztem mindenki szeretetét megkapni. Sok mindent megtettem azért , hogy mindenki kedveljen( kicsit megalkuvóan, manipulative) ..a tanítóm figyelmét a szorgalmammal és kiváló eredményeimmel igyekztem megszerezni, az osztályban pedig mindig a gyengék mellé álltam (holott én magam is gyenge voltam ) nem csak fizikálisan jjjjjjjjjjja igen én voltam a legsoványabb kislány. Utáltam sovány lenni... pedig már akkor jó lett volna ,ha tudom , hogy érdemes ezzel az alkattal megbarátkoznom, mert ez hosszú évtizedekig nem fog változni.


Ekkor még szép hosszú hajam volt, derékig ért olyan kis bájos voltam (keresek majd fotót) aztán egy nap az anyám (aki időnként ) elhatározta , hogy részt vesz az életembe, de akkor mindig csak bajt és könnyeket hagyott maga után . Most épp azt találta ki, mivel egy este rágógumival aludtam el, s az kiesve a számból beleragadt a hajamba.. hogy na akkor megtanulom egy életre,hogy többé nem rágózom este elalvás előtt... levágatta a hajam.


Úgy él bennem a pillanat, soha nem tartottam szépnek magam de ezidáig beletartoztam az átlag kategóriába, de ezután amit a tükörörben láttam az elborzasztott. Ekkor tudatosult bennem, hogy csúnya vagyok, ráadásul piszkafa , nagyon - nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben. Hiányzott a hajam, figyeltem az osztálytársnőim s mindenkit szebbnek és csinosabbnak láttam magamnál... fájt ezt a fájást úgy reagáltam le, hogy ébredés után -iskolába indulás előtt sokszor percekig öklendeztem és senki nem tudta mitől (talán az erősen használt manduláimtól) ma sem tudom a pontos választ, de azt hiszem mindenképp lelkiokai voltak.... vagy korai méhben szerzett fuldoklós emlékek és megspékeltem az iskolai gúnyolódó mondatokkal, ezt összemixelve kaptam meg ... a reggeli rosszulléteket.s még 10 éves se voltam. Nagymamám fantasztikus ember és hívő lélek volt. Mindezekkel együtt gyarló ember ... aki minden ősszel el kezdte modnani nekem, "kislányom lehet nem érem már meg ezt a telet, mi lesz veled," Istenem hányszor szorult össze a szívem, hányszor hallgattam éjjel a szuszogását, hányszor sírtam apuszta gondolatától az elmúlásának... hiszen nekem csak ő volt senki más.( aztán már ez is benne volt a szorongós rosszulléteimben) talán az italozó nagybátyám agresszív kirohanásai már csak hab a tortán... valahogy túléltem.. mindig a nagyi járt a fejemben.. csak ő ne sérüljön, csak ő ne haljon meg. Túléltük...Mi ketten mint a borsó meg a héja.A vidéki élet csendes monotóniáját csak az előbb említett nagybátyám kirohanásai törték meg. A tél az méginkább nehéz és ingerszegény volt. Nagymama életmeséket mondott estenként a saját sorsát adta a fejembe.. s minden mese végén megállapítottam az ő Istene igen fukar a jó dolgokkal kapcsolatosan, mert az én mamám nagyon megérdemelt volna ... szép ruhákat, egy kis pihenést, de legalább annyit hogy így 70 évesen már ne kelljen -15 C ba az udvar végén lévő wc-be mennie, és jó lett volna ha lett volna legalább vízvezetékünk s nem 100 méterről kellett volna kannákban cipelnünk az ivóvizet. Nyáron mindez nem is okozott problémát ,de télen... (lehet a visszatérő petefészekgyulladásaimnak) köze van ehhez a korszakhoz.(de ő soha nem lázadt, mindig elfogadta amit a jelen adott neki) de ebben a jelenben már éreztem (annak ellenére ,hogy mindig is tilatkozott ellene , és igyekezett is úgy mutatni hogy nem vagyok én a kedvence) a kis szívem mélyén puszik és ölelések nélkül is éreztem én vagyok a mindene. De a puszik, ölelések nagyon kellettek volna , mert aztán később egy pusziért , egy ölelésért sok érdemtelennek adtam a lelkemből s a testemből. Mindig is hiányzott a gyerekkoromból.. a puszi , az ölelés, a dicséret. Kritika, negatív kivetítések a jövőre, felkészítés arra, hogy nem lehetnek álmaim... abból akadt bőven. De amikor a kis sámlin ültem s ő mesélt akkor átölelt a hangjával, a fájdalmával, a bizalmával. Szerettem hallgatni, nagyon. 11 telet s nyarat éltünk át, amikor is anyám úgy döntött magához vesz.......húúúúúúúúúúúúúú az életem a fejetetejére állt.. az elszakadás fájadalma semmihez nem hasonlítható erről írok legközelebb... mert talán ha leírom, elűzöm a síró vonat üvöltését a kerekei abnormálisan hangos kattogását.

egy újabb bölcsesség: " egyedülvaló pedig mi módon melegedhetik meg"

Süt a nap, szép az idő, és pedig csak ülök a semmi ágán s várom ,hogy összeszedjem a gondolataimat, s írhassak az éterbe... mert most nincs más , csak az írás és a sírás.